Visit ebookmass.

com to download the full version and

explore more ebook or textbook

50 JavaScript Concepts Every Developer Should

Know: The Perfect Guide Every JavaScript Developer
Needs to Get Started (50 Concepts Every Developer
Should Know Book 1) Abella
_____ Click the link below to download _____
https://ebookmass.com/product/50-javascript-concepts-every-
developer-should-know-the-perfect-guide-every-javascript-
developer-needs-to-get-started-50-concepts-every-developer-
should-know-book-1-abella/

Explore and download more ebook or textbook at ebookmass.com

Here are some recommended products that we believe you will be
interested in. You can click the link to download.

50 Studies Every Anesthesiologist Should Know 1st Edition

Anita Gupta

https://ebookmass.com/product/50-studies-every-anesthesiologist-
should-know-1st-edition-anita-gupta/

50 Studies Every Obstetrician-Gynecologist Should Know 1st

Edition Liu

https://ebookmass.com/product/50-studies-every-obstetrician-
gynecologist-should-know-1st-edition-liu/

A Friendly Guide to Software Development: What You Should

Know Without Being a Developer Leticia Portella

https://ebookmass.com/product/a-friendly-guide-to-software-
development-what-you-should-know-without-being-a-developer-leticia-
portella/

A Friendly Guide to Software Development: What You Should

Know Without Being a Developer 1st Edition Leticia
Portella
https://ebookmass.com/product/a-friendly-guide-to-software-
development-what-you-should-know-without-being-a-developer-1st-
edition-leticia-portella/
What Every Engineer Should Know About Risk Engineering and
Management 2nd Edition John X. Wang

https://ebookmass.com/product/what-every-engineer-should-know-about-
risk-engineering-and-management-2nd-edition-john-x-wang/

Beyond Diversification: What Every Investor Needs to Know

About Asset Allocation Sebastien Page

https://ebookmass.com/product/beyond-diversification-what-every-
investor-needs-to-know-about-asset-allocation-sebastien-page/

Beyond Diversification: What Every Investor Needs to Know

About Asset Allocation Sebastien Page

https://ebookmass.com/product/beyond-diversification-what-every-
investor-needs-to-know-about-asset-allocation-sebastien-page-2/

What Every Mental Health Professional Needs to Know About

Sex 1st Edition – Ebook PDF Version

https://ebookmass.com/product/what-every-mental-health-professional-
needs-to-know-about-sex-1st-edition-ebook-pdf-version/

A Practical Guide to Autism: What Every Parent, Family

Member, and Teacher Needs to Know 2nd Edition Fred R.
Volkmar
https://ebookmass.com/product/a-practical-guide-to-autism-what-every-
parent-family-member-and-teacher-needs-to-know-2nd-edition-fred-r-
volkmar/
50 JavaScript
Concepts Every
Developer
Should Knouu

Hernando Abella
THANK YOU FOR TRUSTING OUR PUBLISHING HOUSE. IF YOU HAVE THE OPPORTUNITY TO EVALUATE
OURWORK AND GIVE US A COMMENT ON AMAZON, WE WILL APPRECIATE IT VERY MUCH!

THIS BOOK MAY NOT 8E COPIED OR PRINTED WITHOUT THE PERMISSION OF THE AUTHOR

COPYRIGHT 2023 ALUNA PUBLISHING HOUSE

1. Call Stack 06
2. Primitive Types 07
3. Value Types and Reference Types 08
4. Implicit, Explicit, Nominal, Structural, and Duck Typing 10
5. == vs === vs typeof 12
6. Function Scope, Block Scope, and Lexical Scope 13
7. Expression vs Statement 15
8. IIFE, Modules, and Namespaces 17
9. Message Queue and Event Loop 19
10. setTimeout, setinterval, and requestAnimationFrame 21
11. JavaScript Engines 23
12. Bitwise Operators, Typed Arrays, and Array Buffers 25
13. DOM and Document Trees 27
14. Factories and Classes 29
15. this, call, apply, and bind 31
16. new, Constructor, instanceof, and Instances 33
17. Prototypal Inheritance and Prototype Chain 35
18. Object.create and Object.assign 37
19. map, reduce, and filter 39
20. Pure Functions, Side Effects, State
40
Mutation, and Event Propagation
21. Closures 42
22. High Order Functions 43
23. Recursion 45
24. Collections and Generators 46
25. Promises 48
26. async/await 50
27. Data Structures 52
28. Costly Operations and Big O Notation 54
29. Algorithms 56
30. Inheritance, Polymorphism, and Code Reusability 58
31. Design Patterns 61
32. Partial Application, Currying, Composition, and Pipe 64
33. Clean Code 67
34. Error Handling (try...catch) 69
35. ES6 Modules 70
36. Ternary Operator 72
37. Spread and Rest Operators 73
38. Destructuring 75
39. Template Literals 77
40. Arrow Functions 79
41. Array Methods (forEach, some, every,
find, findindex, etc.)
42. String Methods (split, trim, replace, eta) 84
43. Object Methods (kegs, values, entries, etc.) 86
44. Math Methods (floor, ceil, random, etc.) 88
45. JSON and Object Serialization/Deserialization 90
46. Fetch API and AJAX 92
47. Localstorage and Sessionstorage 94
48. WebSockets and Socket.10 96
49. Canvas and WebGL 100
50. Testing with Jest or Mocha 102
This book is on essential guide for all JavaScript
programmers since it has very important concepts such as:

• Design Patterns
• Clean Code
• Fetch API and AJAX
• Destructuring
• Partial Application, Currying, Composition, and Pipe

Learning these concepts will help you level up quickly as a

JavaScript developer, they are concepts that you should
know if you want to be at a higher level.

05
 1. Call Stack
A call stack is a data structure that stores information about the
active subroutines or function calls in a computer program. It
operates on a Last In, First Out (LIFO) basis, meaning that the last
function called is the first one to be resolved or completed.

// Function definitions
function washDishO {
console.log("Washing dish");
dryDishO;
console.log("Finished washing dish");
}

function dryDishO {
console.log("Drying dish");
storeDish();
console.logC'Finished drying dish");
}

function storeDishO {
console.log("Storing dish");
}

// Calling the main function

washDishO;

In this example, when washDish is called, it gets added to the call

stack. Inside washDish, dryDishO's called, which, in turn, gets added
to the call stack Finally, storeDishQ is called from dryDishQ, and it
also gets added to the call stack

06
 2. Primitive Types
Primitive types refer to the fundamental data types that are not
composed of other types. They are the simplest and most basic data
entities directly supported by the programming language. Primitive
types are usually built-in and include fundamental data categories
such as integers, floating-point numbers, characters, and boolean
values.

Integer:
let age = 25; // Integer

Floating-point:
let temperature = 26.5; // Float

Floating-point:
let grade = 'A1; // Character

Floating-point:
let isStudent = true; // Boolean

These are examples of primitive types because they represent the

most basic forms of data in the language and are not composed of
other types. They serve as the building blocks for more complex data
structures.

97
 3. Value Types and Reference Types
Values can be classified into two categories: value types and reference
types. This distinction is crucial to understand how data is handled and
stored in memory.

Value Types (Primitives): Value types represent simple data and are
stored directly in the variable. When you assign a primitive value to a
variable, the actual value is copied into the variable.

Example:

1. Number
2. String
3. Boolean
4. Null
5. Undefined
6.Symbol
7. Biglnt

let numl = 42; // Value type (Number)

let text = "Hello"; // Value type (String)
let isTrue = true; // Value type (Boolean)

08
Reference Types (Objects): Reference types represent more complex
objects and are stored by reference, meaning the variable contains a
reference to the memory location where the object is stored.

1 .Literal Objects
2 .Arrays
3 . Functions
4 .User-Defined Objects

Example:

let person = { name: "Ana", age: 30 };

// Reference type (Literal Object)
let colors = ["red", "green", "blue"];
11 Reference type (Array)
function greet() { console.log("Hello"); }
// Reference type (Function)

Key Difference: The main difference between value types and reference
types Lies in how they are stored and manipulated in memory. Value types
are immutable, meaning that modifying them creates a new instance in
memory. In contrast, reference types are passed by reference, so
modifying them also modifies the original object in memory.

09
Visit https://ebookmass.com today to explore
a vast collection of ebooks across various
genres, available in popular formats like
PDF, EPUB, and MOBI, fully compatible with
all devices. Enjoy a seamless reading
experience and effortlessly download high-
quality materials in just a few simple steps.
Plus, don’t miss out on exciting offers that
let you access a wealth of knowledge at the
best prices!
 4. Implicit, Explicit, Nominal,
Structural, and Duck Typing
The concepts of typing refer to how data types are managed and
assigned in a language. Here is a description of the different types of
typing:

Implicit Typing: In Languages with implicit typing, a variable's data type

is automatically determined based on the assigned value. No explicit type
declaration is needed.

let number = 42; // Type is inferred as Number

Explicit Typing: In languages with explicit typing, the programmer must

explicitly declare the data type of a variable during its creation.

let name: string = "Juan"; // Type is declared as String

Nominal Typing: Nominal typing relies on type names and focuses on

nominal differences between types, even if their internal structure is
identical.

type User = { name: string };

type Employee = { name: string };

function greet(user: User) {

console.log('Hello, ${user.name}');
}

const employee: Employee = { name: "Ana" };

greet(employee); // Nominal typing error, even though the
structure is the same

ie
Structural Typing: Structuraltyping is based on the structure and shape
of data types, rather than their names. Two types are considered
compatible if they have the same structure.

type Person = { name: string

type Citizen = { name: string };

function greet(person: Person) ■{

console.log('Hello, ${person.name}');
}

const citizen: Citizen = { name: "Carlos" };

greet(citizen); // No structural typing error, the structure is
the same

Duck Typing: Duck typing is based on whether an object behaves Like a

certain type, regardless of its structure or name.

interface CanSing {
sing(): void;

function entertain(concert: CanSing) {

concert.sing();

const canary = ■{
sing: () => console.log("Tweet tweet")
};

entertain(canary); // Type doesn't matter, as long as it has the

'sing' method
 5. == vs === vs typeof
=- ==- and typeof are operators used to compare values and retrieve
information about data types. Here's an explanation of each:

== (Weak Equality): The == operator compares two values for equality

but performs type conversion if the values are of different types. This is
called "weak equality" or "type coercion."

5 == "5"; // true, type conversion is performed

=== (Strict Equality): The === operator compares two values for
equality without performing type conversion. This is known as "strict
equality" and is recommended for precise comparisons.

5 === "5"; // false, no type conversion is performed

typeof (typeof Operator): The typeof operator is used to obtain the data
type of an expression. It returns a string representing the data type.

typeof 42; // "number"

typeof "Hello"; // "string"
typeof true; // "boolean"

• == compares values allowing type conversion.

• === compares values without allowing type conversion (strict
equality).
• ypeof returns the data type of an expression as a string.

It is important to understand the difference between == and === to avoid

unexpected comparison issues due to automatic type conversion. The use
of === is generally safer and recommended as it provides more accurate
comparisons and avoids surprises in your program's behavior.
ii n
 xc

6. Function Scope, Block Scope, and

Lexical Scope
The concepts of function scope, block scope, and Lexical scope refer to how
variables are accessed and managed in different contexts within the code.

Function Scope: In JavaScript, variables declared within a function are

visible and accessible only within that function and any nested functions
within it This is called function scope. Variables declared with var have
function scope.

function myFunctionO {
var functionvariable = 42;
console.log(functionVariable);
// Accessible within the function
}

console.log(functionvariable);
// Not accessible outside the function

Block Scope: With the introduction of Let and const in ES6, block scope
was introduced. Variables declared with let and const have a scope
Limited to the block in which they are declared, such as within an if, a for, a
while, etc.

if (true) {
let blockvariable = "Hello";
const anotherBlockVariable = "World";

console.log(blockvariable); // Error, outside block scope

console.log(anotherBlockVariable); // Error, outside block scope
 16

Lexical Scope: Lexical scope refers to how nested functions can access
variables from their parent functions, regardless of where they are called.
This is because functions in JavaScript maintain a reference to the scope in
which they were created.

function outer() {
let outervariable = "Outer";

function inner() {
console.log(outerVariable); // Access to the variable
from the parent function
}

return inner;
}

const nestedFunction = outerO;

nestedFunctionO; // Prints "Outer"

Function scope, block scope, and lexical scope are essential concepts to
understand how variables behave in different contexts. These concepts
play a key role in understanding JavaScript execution and preventing
errors related to variable scope.
 14

7. Expression vs Statement
Expressions and statements are fundamental concepts used to construct
programs.

Expression: An expression is a combination of values, operators, and

function calls that evaluates to a single value. It can be as simple as a
literal value or as complex as a mathematical operation or a function call.

5 + 3 // Mathematical operation
"Hello, " + "World" // String concatenation
myFunctionO // Function call
42 // Literal value

Statement: A statement is a unit of code that performs an action or a

series of actions. It represents a complete instruction in a program and
can be a control flow statement, an assignment, a function declaration,
etc.

if (condition) {
// If statement
}

let x = 10; // Assignment

function greet() {
// Function statement
}

for (let i = 0; i < 5; i++) {

// For loop statement
}
 15

• Expression: It is a combination of values, operators, and/or function

calls that evaluates to a single value.
• Statement: It is a unit of code that performs an action or a series of
actions in a program.

An important distinction is that expressions have a resulting value, while

statements can change the program's execution flow or perform
operations without necessarily returning a value. Both concepts are
essential for writing coherent and effective code in any programming
language.
 16

8. IIFE, Modules, and Namespaces

Immediately Invoked Function Expressions (IIFE), modules, and
namespaces are techniques used to modularize and organize code. Each
addresses scope management and code organization in different ways.

IIFE (Immediately Invoked Function Expression): An IIFE is a function

that is defined and executed immediately after its creation. It is useful for
creating a private function scope and avoiding pollution of the global
scope.

(functionO {
// Code inside the IIFE
BO;

Modules: Modules are a more modern and structured way of organizing

code, f hey allow breaking the code into separate and reusable parts while
maintaining the local scope of variables. In ES6, the import and export
keywords were introduced to work with modules.

// module.js
export function greet() {
console.log("Hello from the module!");
}

// main.js
import { greet F from "./module.js";
greet();
 17

Namespaces: Namespaces are an older approach to code organization.

They allow grouping related objects and functions under a common name
to avoid naming collisions. This is done using global objects.

// MyNamespace.js
var MyNamespace = {
variable: 42,
func: functionO {
console.logC'Function in MyNamespace");

MyNamespace.funcO;

Each approach has its own advantages and disadvantages. IIFE is useful
for creating private scopes but can become complex in large projects.
Modules are the modern way to modularize code and are more efficient
for maintenance and scalability. Namespaces are an older technique but
can still be useful in certain situations where full modularity is not
necessary.

In modern projects, it is recommended to use modules to effectively

organize code and maintain cleaner control over scope and code reuse.
 18

9. Message Queue and Event Loop

The message queue and event Loop are crucial concepts to understand
how event handling and asynchronous operations work in JavaScript

Message Queue: The message queue is a structure where events and

pending callback functions are stored to be executed. These events can
include user interactions, timers, network requests, and more.

Event Loop: The event Loop is a continuous cycle running in the

background of the JavaScript program. Its function is to constantly check
if there are tasks in the message queue to be processed. If there are tasks
pending in the queue, the event Loop takes them one by one and executes
them in order.

The interaction between the message queue and the event loop is
fundamental to understanding how JavaScript handles asynchronous and
non-blocking tasks. When an event occurs or an asynchronous task is
completed (such as an AJAX request or a timer), a callback function is
added to the message queue. The event Loop takes these functions one by
one and executes them.

Example of Message Queue and Event Loop:

console.log("Start of the program");

setTimeout(function() {
console.log("Asynchronous task completed");
}, 1000);

console.log("End of the program");

Visit https://ebookmass.com today to explore
a vast collection of ebooks across various
genres, available in popular formats like
PDF, EPUB, and MOBI, fully compatible with
all devices. Enjoy a seamless reading
experience and effortlessly download high-
quality materials in just a few simple steps.
Plus, don’t miss out on exciting offers that
let you access a wealth of knowledge at the
best prices!
Other documents randomly have
different content
gyermekeitől, a superintendens és főkurátor uraktól, a reformata
szent ekklézsia lelkipásztoraitól, a kollegium professoraitól, a tanuló
ifjuságtól s végül a szent ekklezsiától elbucsuztatja.
Bizonyára Hatvani István ugy halt meg, mint a tudománynak és a
tiszta hitnek buzgó harczosa és sem azok állítása, kik őt
ördöngősséggel vádolták, sem azoké, kik őt convertitának
magasztalták, semmi alappal nem bir.
Tudós volt, sokat foglalkozott a természettudományokkal,
gyakorló orvos is volt, mint csillagász bolygókat és üstökösöket
fedezett fel, mit emlékirata ekként örökit:
 «Volt a physicában Kepler, Leibnitz, Newton,
Kikkel az egeken járt csaknem egy uton.
Sőt e naptól számos planéta világot
Kölcsönzött….
Széles Európa csodálta munkáját,
Szedte is sok izben dicséret pálmáját.
Orvosi kezéről sok beteg szólhatna,
S gyógyulása felől tudományt adhatna.
Szólhatna sok szegény, nemes, gróf és báró,
Ki már a halálnak völgyében volt járó,
S kiket mintegy ujra a világra hozott
S nekik megujulást s életet okozott».

Hit dolgában tanusított buzgóságát tanusíták e sorok:

«Bár az öregség elerőtlenítette,

Mégis kétszer Bécsbe terhes útját tette,
Hol felséges urunk fényes trónusánál
Szent vallásunk mellett letérdelt lábánál».

Ime a bűvész és ördöngös helyén egy bölcs és hazai tudós áll

előttünk, a kit nyereségnek tartunk az elveszett rejtelmes alakért.
Az egész Hatvani-mondakör, véleményem szerint, nem egyéb,
mint paródiája a német Faustnak, mellyel a magyar reformatio a
vakhitű babonának megtorlást akart adni. Azért nagyon kérjük a
tisztelt olvasókat, hogy ennek az egész mende-mondának semmi
legkisebb hitelt se adjanak.
 KÉT LÉGHAJÓS.
(Költemény.)
Egy amerikai hírlap, a «Canadian herald» közli tárczájában egy
párisi léghajó két utazójának történetét, kiket a soknemű
viszontagságok elébb az éjszaki jeges tengerre csaknem a polusokig
vertek el s onnan keresztül jutottak Canadába.
A leirás sok érdekes részlettel bír, s ha az amerikai hírlaptárczák
közleményei nagyon emlékeztetnek is Barnum ritkaságai
muzeumára, a tárgy maga oly nevezetes, hogy élvezetet vélünk
benne nyujthatni tisztelt olvasóinknak.
– Mrs Dalton Arnould és Cussin Alfred aeronauták naplója.
– September 22-én, tehát mindjárt Páris körülzároltatása első
hetében, el lett határozva a nemzeti kormány által, hogy – tömeges
fegyvermegrendelések végett – Angliába küldessünk, s ha ott nem
sikerülne rögtön beszerezhetnünk a kivánt mennyiséget, a legelső
steamerrel menjünk át Amerikába.
Párisból kijuthatni egyedüli mód lehetett a léghajón át. Mi
megtettünk minden előkészületet ez utazásra, mely előkészületek
között a legkellemetlenebb maga az elindulás. A spanyolnádból font
csónak, mely kaucsukkal van bevonva, míg a földhöz van kötve, a
hozzá erősített gömb miatt úgy rázkódik, hogy az ember majd a
lelkét veszti benne, s a számtalan tárgy közül, a mit magával visz,
egyet sem képes a helyére akasztani. Tudniillik, hogy a velük vitt
üveg és ércz-eszközöket mind kívül kell fonalakon felaggatnunk a
csónak falára, nehogy leeséskor összevágják a bennülőket.
 Délután három óra volt, midőn Dalton elkiáltá a «lachez le!»
jelszót. A csónakot tartó kötelek elvágattak, s mi gyorsan elhagytuk
a földet.
E percztől kezdve megszünt a csónak reszketése s mi a
legtökéletesebb mozdulatlanság gyönyörét élveztük.
Mély szélcsend mellett emelkedtünk fölfelé, alig hajolva el a
nyugoti irányban s ez alatt élveztük a nagyszerű látványt, melyet az
alattunk elmaradó föld nyujtott. Egy óriási térkép volt az, mely egyre
nagyobb kört foglalt be. A Seine és Marne ezüst kigyói, a hosszú
chausséek és vasutak egyenes vonalai, az erdőcsoportok, az elszórt
házak e megelevenült mappán egy óriási művész földabroszához
hasonlítottak.
Tiz percz mulva egy sürű felhőrétegbe értünk, mely eltakarta
előlünk a világot, s ott haladtunk három perczig. Csak a légsulymérő
mutatta, hogy haladunk fölfelé. Ekkor kijutottunk a felhőrétegből.
Egy új világban találtuk magunkat.
Alattunk semmi többé a zölddel rajzolt tájképből, a helyett egy
végtelen hófehér tenger, a naptól felülről megvilágított felhők
tengere, miknek mozdulatlan végtelen tömegéből óriási kúpok,
hegyes piramidok, majd mintha rengeteg emberarczok volnának,
meredeznek elő; s a fehér lapon egyetlen fekete pont vonul végig:
az a mi ballonunk árnyéka, mely oly élesen rajzolja magát e fehér
tömegre, hogy a hosszú kötél vonalát is ki lehet venni belőle.
És e tulvilági felhőtengerből hangok hallatszanak, kisértők,
andalítók. Odafigyelünk. Az egyesített katonai zenekarok muzsikája
az odalenn. Tehát még mindig Páris fölött vagyunk. Csak az összes
zöngést lehet kivenni; de mi tudjuk, hogy a Marseillaiset verik
odalenn, s az nekünk csodálatos bucsúhangként szürődik át a
felhőkön.
Egy percz mulva vége szakad a zenének; minket megkapott egy
felső légáramlat s hajónk árnyékáról látjuk haladásunkat, míg
alattunk a felhőegyetem mozdulni sem látszik.
 Hévmérőnk e perczben 3 fokot mutat a zeruson alól. A nap teljes
pompájában süt a csodakék azur-égen, s sugarai fél foknyi
különbséget idéznek elő a feketére festett gömbü másik hévmérőn.
A lég ritkulása érezhetően hat reánk; érverésünk 100-ra
emelkedik perczenként.
A hygrometer megszünik működni. E magasságban semmi nedv,
pára nincsen többé.
Délután 5½ órakor a felhők bomladozni kezdtek alattunk. Valami
szédítő látvány volt, a mint egy ily felhőnyíláson át, mintha mély
kútba tekintenénk le, a földnek egy zöld foltját megpillantottuk. S
ilyen ablakok a tulvilágból többször nyiltak meg előttünk, a nélkül,
hogy tudtuk volna, mely táj az, a mit magunk előtt látunk.
Társam rosszul kezdett lenni a szédülés miatt, s kénytelen volt
lefeküdni a csónak fenekére. Léggömbünk ránczai elsimultak. – Az
ózon nyolcz fokot mutatott a papiron.
Estefelé egészen szétszakadoztak a felhők és kezdtek óriási
tömegekbe gomolyulni, miket az alkonyodó nap tündéri szinekkel
festett be. Egy ilyen légben úszó óriás, aranynyal és biborral
befestve, késő estig kisért bennünket az egyenlő széltől hajtva. 4500
méter magasan voltunk ekkor.
Sokan azt hiszik, hogy ha valaki egy léggömb csónakjában 8–10
ezer méternyire fölemelkedik, a földet úgy fogja maga alatt látni,
mint egy szélein lefelé hajló gömb szelvényét. Ez csalódás. Bármily
magasan emelkedjünk, a horizon mindig olyan magasan áll előttünk,
hogy léggömbünk csónakának párkányán keresztül látjuk azt, s ha
az egész tájképre letekintünk, az úgy tünik fel előttünk, mintha a
föld nem egy domború gömb, hanem egy homorú teknő volna.
Ez a látvány nyílt meg előttünk délután 6 óra 15 perczkor.
A nap lemenőben volt épen.
 A földlakók, kik csak a föld ködein át ismerik a napot, fogalommal
sem birnak, micsoda fény az, midőn a föld határát éri? Egy
valóságos sugárörvény.
A nap gömbje maga elvész a vakító szikratömkelegben. Színek,
minőknek neve nincs, jelennek meg a felhők karimáin, s az ember az
apocalypsis csodáit véli látni.
A nap mindig alább sülyed a láthatáron, s hévmérőink már nem
jelzik a külömbséget a nappal és éjjel hőmérséke között, 7 fok a
minus alatt az változatlanul.
A távolban villámlás látszik, s a lemenő nap fényétől egy
rózsaszínű szivárvány ívlik át a keleti égen, minden színváltozata
nélkül a szivárványnak; pompás, ijesztő, nagyszerű tünemény, minő
illik egy ország fölé, melynek földje is vérben úszik. Már a nap le is
áldozott; a szivárvány mégis ott vereslik az ég fenmaradt tüzétől,
melyben mint fekete pont úszik léghajónk, éles körrajzú árnyékát a
felhőkre vetve.
A nap lementével a villámlások közelednek, két ellenkező irányból
hömpölyög felénk két zivatar. Fekete, átlátszatlan gomolyok. Egyre
közelebb jönnek felénk, mint két szikla, mint két hegyomlás, mely
pehely csónakunkat összemorzsolni készül.
A két rémtábor összeomlik fölöttünk. Villám villámot ér. Ha egy
megtalálja érni léggömbünket, veszve vagyunk.
De jó védelmünk van ellene. A villám kerüli léggömbünket,
gyantás selyemből van az. Hanem delejtűnk összezavarodik a
villanyosság miatt s nem tudjuk többé jelezni az irányt, a melyben
haladunk.
A zápor szemközt vág bennünket, élesen, hidegen, nehéz
cseppekben, s bár a fölöttünk lebegő léggömb sokat elfog fejünkről,
kaucsuk köpenyeinkről szakad a víz.
És a mellett oly sötét van, mintha szakadatlan gyászfátyolon
törnénk keresztül. A felhők sötétsége absolut éjszaka, minő a föld
alatti.
Éjfél után egy órakor változás áll be a légmérsékben. A hideg eső
meleggé kezd átváltozni. Valami kellemes lanyhaság áll be a légben.
A megdörzsölt phosphor fényénél légmérőnkön +4-et tudunk
észlelni.
– Ez a Gulf Stream meleg légvonata lesz; mondja Dalton.
– Hisz akkor már a Dán föld felett járnánk!
A meleg légvonat egyre észrevehetőbb lesz, mely
vihargémberítette tagjainknak nagyon is jól esik, s nemsokára
megszakadoznak a felhők, s kinyílik fölöttünk a csillagos ég.
Minő csillagok! minő ragyogvány! Tiszta, homálytalan minden égi
fény, mintha közelünkben volna; az ég csaknem fekete, s miriad
fénylő ponttal van beszórva. A föld egy nagy ködlapály odalenn,
melyből hegyek sem látszanak ki.
Két óra tájon feljön a hold, mely fogytán van már, s tiszta
fényétől új világítást kap ég és föld. Lenn a fehér sötétség, fenn a
fekete világosság; ott köd, itt a csillagos ég.
Nem birjuk kivenni a tájat, mely fölött járunk.
Egy sajátszerű tompa moraj, mely füleinkig felhat, azon
aggodalmat költi bennünk, hogy valami tenger fölött repülünk ez
órában. Talán a balti tenger fölött.
Elhatározzuk, hogy a leszállást nem kisértjük meg, míg meg nem
virrad.
Könnyen úgy járhatnánk, hogy a tengerbe esünk.
Egymásután láttuk a csillagokat feljőni és lemenni. A keleti
láthatáron tündéri bűbájjal ragyogott a Jupiter s az éjsark csillaga
egyre közeledett felénk. Aggódni kezdtünk. Az erős légáramlat, mely
hajónkat ölre kapta, nagyon is gyorsan visz bennünket éjszaknak s
még úgy történhetik, hogy a jeges tengerre, vagy épen a polusok alá
ver.
Alig vártuk a hajnal közeledtét.
Ah, a hajnalról, a feljövő napról nincs fogalma halandónak, a ki
azt onnan a magasból nem látta. Az a rózsapirulása az égnek,
melyet fejünk felett semmi földi párázat nem takar többé, egyedül az
átlátszó világ-æthertől felfogott fény az; az a ragyogó Venus csillag a
kristálytiszta arany égbolton; az a ragyogó nap, e melegítő központja
csillagrendszerünknek, mely egyszerre lövelli szét sugarait, a mint a
láthatáron feljön.
S a láthatáron köröskörül semmi emelkedés nem látszott többé.
Aggodalmunk erősbödött, hogy mi egy tenger fölött repülünk.
Egy szakadatlan felhőkárpít eltakarta szemeink elől, a mi alattunk
van.
Ez a felhőszőnyeg fehér volt. De olyan fehér, mely nem a szinek
semmisége többé, hanem a szinek összessége. A szivárvány van
abban, fehérnek képzelve. A halmok, völgyek e felhőlapon a kék,
piros, sárga halvány lehelletével.
S mi e napfényben, e ragyogó világ fölött úsztunk tovább.
Délfelé megkisérlettük alább szállani, felnyitottuk a léggömb
szellentyüjét s gázt bocsátottunk ki rajta.
Az, mint valami tündérvilági zene, süvöltött ki a nyitott résen.
Első hang, a mit e túlvilági csendben hallottunk.
Azzal egyszerre sebesen kezdett a léggömb alá szállni.
Midőn a felhőkárpíthoz közeledtünk, egy új csodalátvány ragadta
meg figyelmünket.
Átellenben velünk egy másik léggömb alakja szállt alá a légből.
Abban is két hajós ült. Léggömb, csónak, hajósok, minden a
mienknél óriási mérvben nagyobb.
 Társam a lobogót csóválta, arra az egyik hajós alakja szintén
csóválta lobogóját; léggömbünk félrehajlott, az övék szintén.
Ez a tünemény az «Ulloa dicsköre», a francziák az ő
felfedezőjökről «circle de Flammarion»-nak hívják azt. Csodaszerű
láttani tünemény, minő a délibábok tündér alakzata; a régiek
Anthelie név alatt ismerték. Magas hegytetők ritkult levegőjében
fordult az elő Ulloa idejében.
A csónakot, mely a varázstüneményt követte, egy élesen
körvonalozott dicsfény vette körül, mint egy kerek szivárvány, a
csónak körül sárgafehér csík, azontúl egy halványkék kör, azután egy
sárgaszürke szérű, mely végre violaveres árnyalatban folyt össze a
köddel.
A káprázatos kép oly élesen volt rajzolva a felhőlapra, hogy
minden kötelét léghajónknak meglehetett számlálni rajta.
Szinte sajnáltuk, hogy eltünt szemünk elől, midőn a
felhőrétegben alámélyedtünk.
Ismét a mély átláthatlan köd fogott bennünket körül, s a homály
közepett láttuk, hogyan szülemlik a hó…
Ezernyi hókristály lepte el fekete kabátjainkat, e csillámló,
sziporkázó atomokkal volt tele a lég, ezeknek az összessége alkotja
azt az átláthatlan valamit, mely nem fekete, de mégis világtalanabb,
mint minden sötétség.
Hallatszott ez apró kristályok finom zörgése léggömbünk
tafotáján.
Valami kebelszorító érzés volt, a mint a hófelhők, az égi szörnyek,
a messziről feketének tetsző hullámok hömpölyögtek óriási
tömegekben felénk, a mint keresztül suhantak rajtunk; a mint
tátongó örvényeket nyitottak alattunk, a mikbe szédületes rohammal
esett alá léggömbünk, perczenkint 600 lábnyi sebességgel.

Ó
 Óhajtottuk, hogy e nyomasztó chaoszból kijuthassunk minél
elébb.
Lassankint kezdett a sűrű ködtömegen át valami halavány
aureoleja látszani a napnak; alattunk és fölöttünk világosodott a légi
űr.
De várakozásunk ugyan keserves meglepetéssel lett
megjutalmazva.
Alattunk volt a tenger.
A helyett, hogy az angol szárazföldre jutottunk volna, az
éjszaknyugoti szél elterelt bennünket valahova a balti tenger fölé.
Száraz földet nem láttunk sehol.
Delejtűnk útmutatása szerint rég túlhaladtunk a britt szigetek
fölött, képzelhetetlen gyorsasággal, mit kiszámítanunk nem lehetett,
miután a szelet a léghajóban nem érzeni.
És most még egy veszedelem várt reánk.
A légben kétféle áramlat volt, amit meglehetett itélnünk az
egymás fölött keresztbejáró cirrhus és cumulus felhőréteg irányából.
A felső légáramlat, mely bennünket idáig hozott, egészen déli szél
volt, az alsó pedig éjszaknyugoti. Ha az utóbbi áramlatára bizzuk
magunkat, az okvetlen kiver bennünket az atlanti Oceanra, s ottan
azután el kell vesznünk.
Minden áron el kellett érnünk ismét a felső légáramlatot, a
melyből alá szálltunk. Hirtelen kiszórtuk csónakunkból a túlterhet, s a
megkönnyebbülés után sebesen kezdett el ismét emelkedni
léggömbünk: ránczai újra kisimultak, alakja kigömbölyödött, s mi
repültünk feljebb az égbe.
Azt reméltük, hogy ha ily gyorsan repülünk, mint idáig jöttünk,
még ma Svédországot kell elérnünk.
 A nyugoti szél rohamából már kiértünk, de oly magasra, mint
reggel voltunk, nem sikerült már felemelkednünk.
Délutánra eltisztultak előlünk a felhők s csónakunk párkányával
azonos magasban ismét megjelent a láthatár.
Köröskörül tenger.
Nem tudtuk többé, hogy hol vagyunk?
Delejtűnk olyan zavargásoknak volt kitéve, hogy egy óra alatt
háromszor is változtatta irányát.
– Barátom, én azt hiszem, hogy mi minden emberlakta földet
elhagytunk már s az éjsarkhoz közeledünk, mondám Daltonnak.
– Az is jó, felelt az én barátom nagy nyugalommal: akkor
legalább meglátunk egy olyan vidéket, a hova még senki sem jutott
el.
Szép biztatás!
Késő estig nem jött elénk más táj, mint a tenger. Távcsöveinkkel
a nagy messzeségben láttunk egyes vitorlázó pontokat, mik tőlünk
mindannyian távoztak. Vagy mi azoktól?
A nap ismét leszállt, s mi egy újabb csodaszép látványnyal
gazdagodtunk, a tengerbe elmerülő nap tüneményével.
S azután ránk borult egy csillagos ég, melynek bámulata
elfeledteti a földet.
Már a második éjszakát töltöttük a csillagok közelében.
Gyakran egy-egy meteor futott felettünk végig az égen, melynek
futását néha egész a láthatárig elkisérhettük; a hosszú tüzút sokáig
ott maradt némelyik után az égre rajzolva.
Most még későbben jött fel a hold.
A tenger harsogása egészen felhallatszott hozzánk.
 Társam el volt álmosodva, s én kénytelen voltam mindig hozzá
beszélni, hogy el ne aludjék, mert megfagy.
Odafenn már 17 fok volt a hideg.
Valami rémletesebbet nem tudok képzelni mint az volt, mikor
ebben a földfeletti isteni mély hallgatásban a saját hangomat kellett
meghallanom. Úgy tetszett, mintha szentségtörés volna minden
hangom e szentelt regiókban, ahol hallgatás a dolga az embernek,
mint a templomban.
Dalton nem igen felelt szavaimra, hanem annál rémletesebb volt,
amint azokat a fejünk feletti nagy léggömb öble visszhangoztatá.
A száraz hévmérő még egyre alább szállt; a nedves hévmérőt
már épen nem használhattuk, mert a víz odafagyott hozzá; hanem a
hygrometer szaporodó nedvességet jelzett.
Éjfél után a hévmérő hirtelen emelkedni kezdett.
Én annak nem örültem. Ez a tünemény a nagy fagyokat követi a
nagy vízek közelében. Mikor a víz jéggé fagy, akkor egyszerre sok
kötött meleg elszabadul s a levegőt egy időre az teszi melegebbé.
Dalton pedig abból magyarázá a tüneményt, hogy midőn sűrűbb
lég nehezedik felülről ritkább légrétegre, ez nagy meleget idéz elő; s
ezt könnyen előidézheti a déli és éjszaknyugati kettős széláramlat,
mely egymás alatt halad el. A délsarki enyhe napokat épen ez
indokból magyarázzák ki.
Ez éjszakán minden felhő eltünt a láthatárról. Hanem az éjszaka
végtelen hosszú volt már.
A napéjegyen reggelének kellett volna lenni s mi még hét órakor
sem láttuk szürkülni az eget.
Igenis! Huszonnégy fokkal voltunk közelebb az éjszaki
földsarkhoz, mint tegnapelőtt, s a gönczöl csaknem a fejünk körül
fordult már meg az égen.
 Mikor végre nagy lassan virradni kezdett, s rézsút a láthatáron
csúsztatva sápadt gömbjét, feljött a várt nap: nekünk egy képet
világított meg, melyet soha el nem feledek s melytől örökké borzadni
fogok. Egy mindenséget jégből!
Ott lebegtünk a jeges tenger fölött!
Oh ez isteneknek való látvány volt onnan felülről; emberi
idegeket tönkre tesz az: ez a végtelen egyeteme mindennek, a mi
fehér! még fehérebb! egymást agyon tündöklő fehér! A végtelen
hósivatagok, miket nem szakít meg egy változatos pont, mik úgy
fénylenek, mint egy fehér ég, hogy a nap visszasugárzik róluk; s
azután a ragyogó halmok, kristálybérczek, paloták, gigászok várai,
halomra döntött romok kristályból, merészen ivlő boltozatok
ezüstből; és aztán hosszú zegzúgos vonalok, partok talán, miknek
hegyes csúcsai mintha üvegcsipkéből volnának szőve, fonva, s e
rettenetes művészetű rámában egy mértföldeket átölelő sima
jégtükör, melyből a nap úgy kel elő, mint egy isten, ki önmagát nézi.
És mind e fölséges nagy látványnak a neve «semmi!»
Ez a gondolat, hogy mi most egy ország fölött járunk, a melynek
neve: a semmi, elölt bennünk minden érzést, a mi emberi,
eszméletet, fogékonyságot, félelmet, vágyakat.
Engedtük léghajónkat úszni a jegek országa felett. Nem volt már
miért leszállanunk a földre. Idefenn sincs már hidegebb mint
odalenn.
De még egy gondolat volt, mely melegített bennünket.
– Dalton, mondám társamnak, ha ez a légáramlat még estig így
tart, el kell érnünk, a hová Franklin, Kane, Masham, Mackintosh,
Belcher el nem juthattak: az éjsarki szabad tengerig.
E szó felvillanyozta elmerengő barátomat.
És még talán elérhetjük az éjsarki szárazföldet is, a minek létét
annyian állítják, a hol új növényzetnek, állatoknak, tán embereknek
is kell lenni.
– A kikről nem tud a világ semmit.
– A kiket nem hódíthat meg senki.
Elhallgattunk mind a ketten. Eszünkbe jutott az az ország, a
honnan jöttünk, s melyet talán soha sem fogunk látni többé.
– Nézd, milyen sötétkék e fehér táj fölött az ég!
– Az ám. Valóságos «berlini kék».
Annyi világos volt előttünk, hogy innen meg nem szabadulunk. A
szélnek, mely bennünket idáig hozott, valahol meg kell állni, erőnk
fogytán van: két éjet már álmatlanul töltöttünk el, s e hidegben
elaludni annyit tesz, mint megfagyni. A hideg úgy szorítá
koponyáinkat, mintha szíjjal csavarnák körül, kezeink a keztyükön át
is megmeredtek; bundáink nem tartottak már meleget, s a ritkult
légben orrunkból és füleinkből szivárgott a vér.
Három postagalambot hoztunk magunkkal, hogy hírt adhassunk
magunkról; azok közől kettőt kivettünk kalitjából, hogy elbocsássuk;
félig meg voltak már dermedve azok is, daczára meleg
gyapotfészküknek. Azt hittük, a repüléstől majd fölmelegesznek s
eleresztettük őket. Az egyik galamb úgy esett le a földre, mint egy
darab kő, egyenesen a csórjával lefelé, bizonyosan megfuladt az
esésben. A másik küzdött az eséssel, bukfenczeket hányt, de nem
birt repülésre kapni a ritkult légben, s aztán eltünt szemünk elől. A
harmadikat még tartogattuk.
Most már egy felhő sem volt az égen, a hygrometer semmi
nedvet sem fogott, az ozonpapirra nem hatott semmi, hanem a
hévmérő sem szállt már alább. E légrétegben a földi fagynak semmi
befolyása többé.
Valami lunatikus ámulat fogta el agyamat, midőn a holdvilágszerű
fényes lapra bámultam, mint mikor az óriási refractoron át sokáig
nézünk a holdba.
 – Ez a gömbölyű, sima tér olyan, mint a «Mare mortis», suttogám
Daltonnak.
Dalton erre kihajolt a csónakból s valami emberfeletti
hetykeséggel kiálta el az alattunk elhaladó jégsikra:
– Qui demeure là dans ce royaume?
(Ki lakik ez országban?)
Négy percz mulva tisztán visszakiáltotta a jéglap:
«Qui demeure là dans ce royaume?»
Oly borzadályos volt az az emberi szózat, mely onnan alulról, a
laktalan jégvilágból saját kérdésünket visszakiáltá ránk, mintha ő
sem tudná rá a feleletet.
Dalton a választ is lekiáltá:
– Le mort! Le néante! La silence! Le desert!
S a jégegyetem visszazengé egyenkint:
«Le mort (a halál). Le néante (a semmi). La silence (a hallgatás).
Le desert (a pusztaság)».
Valami fenyegető volt e visszhangban; valami istenkisértési
merénylet Daltontól, megszólalásra kényszeríteni a halált, a
hallgatást, a semmit.
Köröskörül semmi nyoma egy élő lénynek, egy emberi laknak.
E rettenetes magányában a világnak élő lény nem járt még soha.
S a légáramlat egyre vitte léggömbünket odább.
Óránkon tizenkét óra volt délben, s a nap még mindig a
láthatáron járt! úgy látszott, mintha körülfutná ezt a nagy szérüt.
Délután két órakor már kezdett aláfelé hanyatlani, mi közeledtünk az
éjsarkhoz. Delejtünk alig akart már nyugton maradni.
 De addig nem hagyott el bennünket a nap, a míg még egy ritka
látványt meg nem világított előttünk.
Az éjszak-keleti láthatáron egy smaragdzöld vonal kezdett
támadni a vakító fehér végtelenen túl.
Eleinte azt hittük, hogy láttani káprázattal van dolgunk; de a mint
léghajónk előbbre haladt s a smaragdszin vonal egyre terjedni,
szélesedni kezdett, egyszerre kiáltánk fel mind a ketten:
«Tenger!»
Szabad tenger az arcticus jégzónán túl, a hogy azt
természettudósok regélik, a hogy az orosz hajósok sejtelmei
tanusítják; de a hogy senki sem tudott még oda eljutni.
Mi meg fogjuk azt látni.
Nos azután? Ha megláttuk, ha tán e tengerben a sejtett terra
firmát is felfedezendjük, mit nyerünk vele? Vissza nem jöhetünk,
mert arra, hogy leszálljunk, szükségkép ki kell eresztenünk
léggömbünkből a fénygázt, s ha egyszer kieresztettük, mivel töltjük
meg újra, hogy megint elszállhassunk onnan?
– Lehet, hogy egy új világot fogunk látni, de a régi világot örökre
elveszítettük. Engem csak az kínoz, hogy talán még sokáig fogok élni
olyan helyén a földnek, a hol soha sem tudom meg, mi lett hát a mi
Párisunkból? Megszabadult-e? Harczol-e még a franczia nemzet?
Győz-e, elveszett-e örökre? Rettenetes gondolat! Élni és minderről
nem tudni többé soha semmit.
– Ah bah! mondá Dalton, kinek itt a magasban különösen
megjött a humorizáló kedve; hátha a más világ lakóinak is van már
világítógázuk.
Hogy mijük van a más világ lakóinak? azt nemsokára megtudtuk
keservesen.
 A nap három órakor már letünt a láthatárról, hanem az esthajnal
még két óráig tartott s világos maradt az ég.
A mi hajónk észrevehető gyorsasággal haladt éjszaknak, óránkint
tíz mértföldnyi sebességgel, tehát három óra alatt két egész fokot
közeledtünk a föld gönczöle felé.
4 óra 48 perczkor már elértük a szabad tenger szélét, melyet a
jégöv egy óriási félkörben fogott körül. Hévmérőnk nem szállt
feljebb; de a hygrometer újra harmatot jelzett.
Az égnek valami olyan szokatlan világos szine volt az egész
láthatáron, melyet meg nem birtunk magunknak magyarázni. A
szabad tenger, mely előttünk terült, harmincz mértföldnyi távolt
engedett végig látnunk, melyen egy jégdarab sem úszott.
5 órakor az éjszaki láthatáron egy fekete pont kezdett
kiemelkedni.
– Nézd, az ott a szárazföld, mondám Daltonnak.
– Az ám. Az éjszaki Cap.
Jóremény-foka már van. Nevezzük el ezt a Kétségbeesés-
fokának.
Elővettük refractorainkat, miknek terrestris látcsövei 60-szor
nagyítanak, s vizsgálni kezdtük az emelt pontot.
– Valóban előfok az. S nekem úgy tetszik, hogy fákat is lehet
rajta kivenni.
– Alkalmazzuk a csillagászi csöveket, monda Dalton. Azok 120-
szor nagyítanak, s mindegy annak a hegynek, ha felfordítva látjuk is.
– Kétségtelenül egy szárazföld előfoka az, s ha alkonyat nem
volna, látnunk kellene, hogy van-e körüle valami zöld?
– Én azt hiszem, mondá Dalton tréfálózva, hogy ez az a mesebeli
mágneshegy, mely a hajókat magához rántja.
É
 – Én pedig ellenkezőleg azt kezdem észrevenni, hogy mi e
ponthoz épen nem közeledünk. Félóra óta ærostatunk éjszak helyett
nyugotnak halad.
Dalton is meggyőződött róla, hogy úgy van.
Mikor besötétedett s a csillagok feljöttek, valami csudálatos
látvány volt ránk nézve az ég.
Az éjszakcsillag csaknem függőlegesen fejünk felett, s a Rigel, a
Sirius, az Orion övét képező három fényes csillag előttünk a
láthatáron; a lant fényes csillaga a hátunk mögött.
A sötétségben egészen elvesztettük távcsöveink elől az észlelt
szárazföld előfokát. De reggelig bizonyos volt, hogy oda kell jutnunk.
Bizonyos?
Van-e ilyen szó a rettenetes hatalmú természettel szemben? Nem
tudja-e az becsapni előttünk azt a könyvet, melyet vakmerően fel
akarunk nyitni?
Három negyedkor hét óra után egyszerre elkezdett valami
lilaszinű derengés támadni az éjszaki égen, mint mikor a hajnal
közeledik s a mi keresett előfokunk ismét megjelent éles körrajzban
a tenger fölött.
De mielőtt távcsöveinkhez nyúlhattunk volna, egy minden
érzelmet magához ragadó tünemény tárult föl előttünk.
Egyszerre az egész eget elborította egy rózsaszinű dicsfény,
melynek támadó központja amaz előfokot látszott körülvenni. A
legpompásabb éjszakfény lángolt fel előttünk, szemünkláttára
keletkezve, s egy percz mulva biborégen úsztak a csillagok myriádjai.
Az éjszaki fény azért tündéribb jelenet a hajnalfénynél, mert annak
pirjában ott ragyog minden csillag, csakhogy kék ég helyett
rózsaszinű égen.
 A kilövellő sugárküllök a halványkék és biborveres szinei közt
váltakoztak, néhol fekete ablakokat hagyva közben.
De ugyanakkor, midőn e látvány elandalította idegeinket, egy
másik tünemény rettenetesen magunkhoz téríte rögtön.
Élesen metsző szelet kezdtünk érezni hajónkban.
Szelet? Léghajóban? Lehetetlen az! Hisz a léggömb együtt úszik a
légáramlattal. És mégis úgy volt. A szél «délnyugotról» oly erővel
süvöltött rajtunk keresztül, hogy hajónk kötelei zengtek bele, mint
valami æolhárfa húrjai.
A látott szárazföld pontja öt percz mulva eltünt előlünk és 45
percz alatt eltünt előlünk maga a smaragdzöld tenger, s ismét azon
jégzóna fölött repültünk, melyen átjöttünk, folyvást szemközt
korbácsolva a széltől.
Mi szél ellenében repültünk!
Kitaláltuk e tünemény okát.
Az a rettenetes erő, mely a légáramlattal szemben 45 percz alatt
30 mértföldnyi sebességgel visz bennünket, úgy, hogy hajónk
fenekére kell lefeküdnünk, nehogy megfulladjunk; ez a földfeletti, ez
a számokkal meg nem mérhető erő: a delej.
A földsark villanyos kitörése elől úgy kell repülni a mi selyem és
gyantából készült léggömbünknek, mint a hogy a villanyterhes gömb
elfujja magától a selyempihét.
A taszítás, melyet a delejvillany nagyszerű tüneménye selyem
léggömbünkre gyakorolt, annak Ny. Ny. D. irányt adott, s az
orkánsebességű távozáson kivül még egy nevezetes hatást gyakorolt
rá.
A milyen gyorsan távozott, olyan gyorsan emelkedett
léggömbünk.
 Ennek a magyarázatát mindenki megtudhatja, a ki léggömbött
látott. A léggömb egy lopótök alaku selyem lapda, melynek aláfelé
fordított szája mindig nyitva van. Megtölteni nem könenynyel
szoktuk, azért, mert a köneny keresztülszivárogna még a gyantás
selymen is, hanem világítógázzal.
Világítógázt minden nagy városban kapni, tehát az újra megtöltés
is könnyű, míg könenyt nagy költséggel és előkészülettel tudnánk
csak előállítani. A léggömb világító gázzal sincs egészen megtöltve,
azért, mert annak a terjereje szétszakíthatná a selymet, a mint a
könnyebb légnyomás rétegébe ér fel; épen ez okból nincs bezárva az
alsó nyilás is, úgy hogy a gondolában ülők végig beleláthatnak az
üregbe, s minden hangjukat visszakongja e nagy selyemhordó.
Midőn tehát két oly ellentétes erő, mint a déli szél s a
villanytaszítás, érte léggömbünket, vagy annak kellett volna történni,
hogy a megszorított léggömbből az alsó nyiláson minden gáz kifut,
vagy annak, hogy a megszorított léggömb a gáz rugalmassága által
mindaddig magasabbra száll fel, a míg a két ellentétes taszítás tart.
Mi egyszerre tapasztaltuk a föld vonzerejét s a föld eltaszító
erejét. Mi voltunk az első halandók, a kiknek megadatott, hogy a föld
eltaszítja őket magától.
Estünk fölfelé.
Túl azon a fokon, a honnan Glaisher ájultan jött alá: 12,000
méternyire a föld felett, tehát oly magasban, mintha a Csimborasszót
megkoronáznák a Mont-Blanccal, értük el a nyugpontot, a melyen
emelkedésünk megszünt.
Az északfény skárlát fénykévéi messze túl ragyogtak fejünk felett;
a fél eget látszottak azok bekalandozni, s néha a «Vega»-ig
ellobogtak, de léggömbünk emelkedése megszünt.
Ennek is meg kellett nem sokára tudnunk az okát.
A két ellentétes taszítás léggömbünknek olyan irányt adott, mely
azt a szélfordulóba hozta bele.
 Ha az egyik földgömbön déli szél fú, akkor a másikon északi
szélnek kell fúni. Ez a légegyensúly törvénye.
Éjfél előtt egy órakor megszüntek hajóköteleink fütyülni, s nem
éreztük többé a kinzó szelet, ámbár az északfény még egyre lövellte
sugarait szerteszét. Hogy taszító erejét folyvást gyakorolta ránk, azt
azon sebességből itélhettük meg, melylyel az alattunk lévő
jéghegyeket, jégtorlaszokat egymás után eltünni láttuk. Most már
két mozderő vitt bennünket: az északfény s az északi szél.
Az egész alattunk levő holt ország túlvilági fényben úszott. A
partok jégcsipkéi rózsafüzéreknek látszottak, s a jégcsúcsok mint
égő tűzhegyek lángoltak. Hévmérőnk, a szertelen magasság daczára,
nem mutatott külömbséget. Hogy ez az északfény befolyása volt,
arról bizonyossá lettünk nem sokára.
Mert a mint éjfél után két órakor az északfény egyszerre lelohadt:
oly metsző hideg támadta meg bőrünket, a milyet még eddig nem
éreztünk.
A hévmérő 35 fokra szállt le 0 alatt.
És azzal egyidejüleg sebesen kezdtünk esni lefelé e kényszerített
magasságból. Másodperczenkint hatszáz lábnyi gyorsasággal
közeledtünk a földhöz.
Ki nem birnám fejezni azt a visszás érzést, a mi e lefelé hullás
perczeiben erőt vett rajtam. Valami volt abban az embergyülöletből,
a világutálatból. Tehát ismét vissza kell esnünk e gyönyörteljes
égből, ez isteni magasból a sárba, az emberek közé, kik egymást
gyilkolják, kik bálványokat imádnak!
Ah, föld! sár! emberek! Jöttek aztán hosszú órák, a midőn
kétségbeesve imádkoztam, hogy lássak még egyszer ilyen sáros
földet, ilyen emberarczokat.
A föld sugarai kitaszítottak bennünket az atlanti tengerre. A
virradat az ég és az oceán képét mutatta előttünk.
 Már említém, hogy onnan felülről a föld felszíne nem gömbnek,
hanem teknőnek látszik. A tenger fölött még nagyobb lesz e
csalódás; mi úgy láttuk magunkat lebegni, mintha két végtelen
üvegharang közé volnánk kárhozva, miknek szélei a láthatáron
egybeforrnak: egyik az ég, másik a tenger.
Itt el kell vesznünk.
Már három éjszakát teljes álmatlanságban töltöttünk, élelmi
szereinket csak pár napi szükségletre számítottuk, s most előttünk
egy olyan irányú út, a melyen ha semmi nem történnék is velünk, a
míg a legközelebbi partot elérhetjük, beletelik egy hét. Hajónkat
irányozni nem tudjuk, a szél hosszában visz bennünket délnek. S a
mellett a fagyasztó hideg. És ha testi életműszereink vasból volnának
is, de a folytonos izgatottság, mely idegeinket zaklatja, az egymást
felváltva követő világtünemények, az elviselhetlen nagyszerűség, ez
mind nem emberi kedélynek való. Három ilyen nap és éjszaka elég
arra, hogy az emberi lélek megőrüljön.
Elhatároztuk, hogy sorsunk végéről tudósítjuk a külvilágot.
Egy kis hártyapapirra felirtuk eddigi élményeinket, a szélesség és
hosszúság fokát, mely alatt e perczben vagyunk, hozzátettünk egy
«adieut» s a levelet az utolsó postagalambunk farktollára húzva,
útnak eresztettük azt.
Ez a galamb edzett amerikai faj volt; különben megfoghatlan
lenne, hogy állta ki velünk együtt a jégsark alatti hideget?
Ez nem esett le mint a többiek, hanem inkább felfelé repült a
légben s nehányszor körülczirkálva léggömbünket, utoljára leszállt a
léggömbre, s ott maradt.
– Ah! nézd, mondá Dalton; ez a monsieur velünk akar utazni.
Valóban a galamb el nem mozdult délig sem a léggömb tetejéről.
Akkor megszántam, felmásztam érte a kötélhálózaton, s megfogtam
és újra visszatettem a fészkébe.
 Nem tudtuk többé, haladunk-e? lassan-e, vagy sebesen? vagy
egy helyben függünk e vigasztalan kettős concav üvegharang
közepén? A tengernek ez a része az atlanti hajójáráson kivül esik s a
skandinav partjáró hajók ennyire már ki nem tévednek.
Délután a láthatár homályosodni kezdett, az ég sápadt volt
felettünk; a nap tányéra elveszté tündöklését, a láthatár szélén úgy
látszott rezgeni a tenger, mintha épen ott nagy hullámokat hányna,
pedig sima volt mint a tükör.
Ez órában 3700 méternyi magasban voltunk. – Aerostatunk a
mult éji küzdelemben mégis sok gázt veszthetett.
Délután két órakor már egészen homályos volt az egész
mindenség.
– Nézd csak, mondá ekkor Dalton, egy hajó.
És felmutatott az égre.
Az égen – egy hajó?
Valóban. Felettünk, mintha tükörből nézne le ránk, látszott a
hullámzó tenger, s e tenger habjai közt vitorlázott egy kétárboczos
gőzös, árboczhegyeivel lefelé fordulva, oly nagyságban, mintha a
természetben egy kilométernyire volna tőlünk.
Bámulva néztük e tüneményes fata morganát, mely sokáig ott
libegett fejünk felett, s csak akkor tünt el, mikor az ég sápadt
párázata bárányfelhőrétegekké kezdett szakadozni.
Akkor láttuk meg az első hajót a láthatáron; távcsöveink
meggyőztek bennünket felőle, hogy ugyanazon kétárboczos gőzös
az, melynek fata morganaja kisértett nem rég a fejünk felett.
A hajó útja a mienket látszott keresztülszelni; ő használhatta az
ellenkező szelet is s voltak lapátkerekei.
Ah! ha összetalálkoznánk, ha leszállhatnánk reá!
 Valószinüleg annak a hajónak az utasai is látnak nemsokára
minket a légben repülni – s majd azután jön egy óra, a melyben ők
fogják mondani: ah, ha fölmehetnénk hozzájok, ha ott lehetnénk e
léggömbben!
Az éjszaka zivatart hoz!
Este felé Dalton észreveszi, hogy léggömbünk pipázik.
Ez a léghajósok legveszélyesebb válsága.
A léggömb tafotáján valahol repedés támadt s most a résen át a
gáz kezd elillanni, s apró fehér felhőcskék alakjában maradoz el
mögöttünk.
Én hirtelen felmásztam a kötélzeten, hogy a készen tartott
enyves folttal betakarjam a szakadást, a mi nagyon nehezen ment,
mert az enyv a hidegben nem fogott. Kénytelen voltam a foltot a
repedés fölé sodronyokkal erősíteni meg, mik a dugóhuzó mintájára
vannak csavarva s a két szöveten keresztülfúrva, azt összetartják. Ez
ugyan nem zárt hermetice, s léggömbünk azután is csak pipázott, de
legalább meg voltunk óva a léggömb szétpattanásától.
A léggömb pipázása miatt azonban alászálltunk 1200 méternyire.
A mint az éj leszállt, az ég meg kezdett telni felhőkkel. Óriási
fekete cumulusok futottak velünk versenyt: alattunk, felettünk járva.
Ha eddig némaság vett bennünket körül, lett hangverseny
ezután. Valami oly pokolian túlvilági zenét, minő a viharkorbácsolta
tenger harsogása, a léghajó magasából hallgatva, a világ minden
mæstrója sem birna kigondolni.
Ütenyre hangzik az, mintha a mennydörgés dobverője játszanék
üvegcarillonon. (Egymás fölé akasztott üvegharangok, mint a chinai
tamtam, mint a japáni gong, milliószor nagyított kiadásban.)
Ez a szakadatlan zengése az alattunk felzavart irtóztató
viztömegnek valami őrülésre vezető zene volt!
 S nekünk az egész éjszaka zengett.
Ez már negyedik éjszaka volt, melyen szemeinket lehunyni nem
birtuk.
A tenger harsogása tudatá velünk, hogy odalenn vihar van.
Mi ide fenn olyan csendben ültünk, melyhez hasonlót sem Nizza,
sam Kairó, sem Biarritz szélcsendes napjai nem mutatnak.
Most már érzettem Flammarion állítását, a ki azt mondta, hogy
egy léghajózás alatt leghevesebb grippéje elmult: a léghajó a
szélcsend hazája.
A vihar nem járt villamos zivatarral, mint nem szokott ez időben
soha. A napéjegyen viharai villámtalanok.
Annál inkább meglepett bennünket, midőn reggel öt óra felé
egymást követő villanások zavarták meg az éji sötétet.
E villanások alulról jöttek s perczek mulva tompa taszító dördület
követte azokat.
Ágyúlövések!
– Ezek egy hajó vészlövései, mely a viharban léket kapott!
mondá Dalton.
Biz az meglehet.
Igen szomorú hajnal virradt ránk.
Az ég tele volt csoportfelhőkkel, mik közül kerékküllő formán
törtek ki a nap sugarai.
Légsúlymérőnket néztük.
Az csodálatos tüneményt mutatott.
A légáramlat oly hullámokat vetett, mikben mi hol 800, hol 1600
méternyi magasban libegtünk, épen úgy, mintha a tengeren úsznánk
s a hullámveréssel egyenlő ringást követett a tenger. Egyik folyadék
a másik hatása alatt.
A tenger hullámai mértföldnyi hosszú barázdákban tornyosultak
magasra, fehér tajtékkal koszoruzva gerinczeiken, s a vizhegyeken,
völgyeken keresztül himbálódott egy jármű, hol felemelkedve, hol
alászállva a hullámtorlaton. Valószinüleg ugyanaz, melynek
vészlövései villogtak szét a vizsivatagban hajnal előtt. Kiváncsiak
voltunk távcsöveinkkel közelébb hozni az emberlakta töredékeny
alkotmányt. Egy gőzös volt az, két árboczos. Talán ugyanaz, melynek
képét a fata morgana mutatta. Hanem a két árboczról már le volt
tépve minden vitorlafa, s a kémény nem füstölgött többé.
Mint említém, a lég is hullámzott, a tenger is hullámzott. Egyszer
a tenger hulláma oly magasra emelkedett, s a lég hulláma oly
mélyen lenyomta hajónkat, hogy azt kelle hinnünk, most mindjárt
összetalálkozunk.
Egy ilyen pillanatában a kölcsönös hullámvonal megközelítésnek
oly közelségbe jutottunk az alattunk hánykodó hajóhoz, hogy a
födélzeten elszórt emberalakokat kivehettük rajta. Alig voltunk
egymástól 300 méternyire.
Egy fehér ruhás női alak, ki egy árboczkötélbe fogózott s a
födélzeten hevert, mindkettőnk figyelmét megragadta.
Láthattuk arczát, kétségbeesését.
A következő percz a hullámvölgybe sülyeszté a hajót s
léggömbünket ezer méternyire ragadta tőle.
– Eh bien! kiáltá Dalton, ha még egyszer összetalálkozunk e
hajóval, annak a fehér hölgynek kezemet fogom nyujtani s
felragadom ide hozzánk.
Én azt hittem, hogy ez igen helytelen tréfa Daltontól.
A következő órák iszonyuan megczáfolták e hitemet.
 A hajót és a fehér hölgyet ugyan mi többé sehol sem láttuk. Azok
elmerültek valahol a tenger végtelenében, hanem Dalton rajongása
megmaradt. E percztől kezdve elkezdett folyton fecsegni,
ábrándozni, a mi szokása ellen volt; mindenütt a fehér hölgyet látta
maga előtt s verseket kezdett neki mondani.
Uram Isten, ez az ember megőrült!
Nem volna csoda. Ilyen négy nap, négy éjjel minden emberi
ideget képes elviselni.
A szokatlan, a nagyszerű, a borzalmas, a szédítő nála a
psychiatria életműszereit támadta meg. Rajongott. Deklamált. Felállt
a csónakban Alfred Musset-től verseket szavalni, s leszórt magáról
minden meleg öltönyt. Nem fázott.
Én rám pedig az ellenkező hatása volt a viszontagságoknak. Én
józan voltam. (Hiszen semmi borszeszt nem ittunk, hogy el ne
aludjunk.) Hanem tagjaimat fogta el valami kimondhatlan zsibbadás.
Száztíz óra óta nem aludtam már.
Ezen a napon nem is volt már mit ennem.
Délután négy óra felé, mikor a nap épen lemenőben volt a tenger
szélén, még egy elragadó látvány jött felfokozni ideggyötrő
felmagasztaltságunkat.
Két felhőréteg között úsztunk.
A lemenő nap a felső felhőkárpítot világította meg izzó
tűzfénynyel; s ennek a ragyogásnak a visszfénye bezománczozta az
alattunk úszó felhőcsoportot.
Olyan volt az utóbbi, mint egy örvény csupa rózsákból; egy
véghetetlen mélység, melynek minden atomja sugárzik.
Minden léghajós bizonyítja, hogy azon perczben, melyben a
felhőket látja maga alatt úszni, valami magnetikus láz veszi elő,
valami kisértő vágy lelépni a rózsaszínű hóba, a csábító szirtekre,
belemélyedni e piros hófuvatagba, leugrani a csónakból.
Én is éreztem e vágyat mindannyiszor, midőn léghajóban jártam.
Azt mondják, a föld vonzereje az. Tán az emberi test szerelme a
földhöz.
Egyszer csak azt láttam, hogy Dalton felugrik a csónak szélébe s
onnan kezd el szavalni a rózsaszinű örvény felé.
– Ott van ő, ott nyujtja felém a kezét. No még feljebb! Ide! Ide!
Fogózzál belém.
Ez ember megőrült.
Oda akartam hozzá ugrani, hogy megfogjam, s úgy éreztem,
hogy lábaim nem mozdulnak. Fel akartam emelkedni balkezemre, s
karom tehetetlen volt. Jobbomat akartam mozdítani. Az is bénult
volt. Kiáltani akartam rá. És nyelvem nem adott hangot. El voltam
ájulva; de szemeim még láttak, még ébren voltak és füleim még
hallottak.
Kellett hallanom, mint kiáltja Dalton: «jövök, jövök!» s aztán
kellett látnom, mint szökik le a magasból egyszerre.
És agyam gondolta magában: «ez már otthon van!»
Azután következett, hogy elveszítsem hallásomat. A tenger
zúgását nem hallottam már.
Végre rám jött, hogy ne lássak többet. Elvesztettem szemem
világát.
És még mindig teljes eszméletemnél voltam. Tudtam, hol vagyok,
mi történik velem.
Egyszer aztán elkezdtem nem is érezni. A hideg nem csípte már
arczomat. S még mindig eszméltem.
 Utolsó gondolatom az volt, hogy most Dalton leugrása által
egyszerre fele terhével megkönnyült a csónak s annálfogva az ismét
fel fog menni a magasabb légkörökbe. Ott megfagyok. És azután a
gazdátlan léggömb fog járni az ürben, egy halottat hordva magával,
ki tudja meddig.
Utoljára aztán eszméletemet is elvesztettem, s az álomnak, a
dermedésnek, mely rám nehezedett, nem voltak álomlátásai.
A legelső külhatás, melyet ismét megéreztem, az volt, hogy
arczom bőrét ezer hegyes tű szurdalja.
E csodálatos ingerlő bizsergésre visszatért a tudatom, hogy élek.
De nem látok és nem hallok semmit.
A csipkedő inger egyre nőtt, egész testem érezte azt, s egyszer
csak megnyilt hallásom.
Ah, az a halálból ébredés legboldogabb érzete, mikor a süketség
elmulik, s megjön a hang érzete.
Valami egyhangú zajt hallottam alulról felzengeni. Mint mikor egy
mocsárban millió béka brekeg éjszaka.
Ejh! káprázat ez! Érzékcsalódás. Tenger van itten, nem mocsár.
Ismét azt hittem, hogy elalszom.
Ekkor egy új hang tört fel alulról, mely mint a galvani ütés
megrázta dermedt idegeimet.
Harangszó!
Az «angelus» méla rengése tör fel alulról hozzám.
Az ércz hangja valóban oly hatással volt dermedésemre, mint a
villanyfolyamé, mely a halottat torzképek fintorítására készti;
felnyitottam szemeimet, láttam.
 Megtudtam az okát, mi izgatja testem felszinét tűszúrásként.
Egészen be voltam fedve apró, vékony, hegyes kristályokkal, miket
egy hófelhő takarhatott rám. Ez izgató hóréteg óvott meg a
megfagyástól. Ez hozott életre ismét.
De mozdulni még mindig nem voltam képes.
S az angelus ringó kondulásai rezegtek fülemben. Föld van
alattam! S én nem tudok rá leszállni! Itt van mellettem a zsinór, mely
a léggömb szellentyűjét felnyitja, hogy a gáz kiszabaduljon és a
léghajó földre szálljon s én nem vagyok képes azt megrántani.
E kinlódásom alatt egy kis bogár repült csónakom szélére.
– Ah, te Isten bogárkája! Mi izenetet hoztál nekem onnan a
földről? Már nem messze kell lennem a földtől!
Összpontosítám minden akaratomat, s az akarat ereje győzött a
bénuláson. Annyira vittem, hogy derekamat meg birtam hajtani. A
szelep zsinórjához közel jutottam; azt megragadtam fogaimmal, s
úgy rántottam egyet rajta.
A szelep felnyilt, s a gáz süvöltve rohant ki rajta.
Az előttem függő légsúlymérő mutatta, hogy esünk lefelé; már
csak 600 meternyire vagyunk a föld felett s perczenkint 20 meterrel
szállunk csendesen.
De hát a horgony? Ki veti le a horgonyt?
A zsilipet ismét vissza kellett eresztenem. Hiszen a
horgonykivetés nélkül össze fog törni a földön
végighurczolóléggömb.
Jobb karomat birtam mozdítani már.
Elkezdtem a csónakba esett hóval dörzsölni balkezemet, míg
ujjaim merevedése kiengedt. Azután a jobb kezemet. De lábaim még
meg voltak zsibbadva.
 Most már éreztem, hogy meleg légrétegben járok.
Egy helyen egy csoport tarka lepkén repültem keresztül, mik
ilyenkor párosodnak a légben.
Azután úgy éreztem, mintha valami sürű tömeg felett úsznék
hajóm.
Volt már annyi erőm, hogy a párkányra felkapaszkodjam. Az a
tenger, melyben úsztunk, egy nyárfaerdő lombja volt, olyan sima és
egyenes, mint egy tó felszine: a nyargaló léggömb végigvontatta
benne csónakomat.
Végre annyi erőm volt már, hogy a vasmacska karikáját
kiakaszthassam, s levessem azt a földre.
Oh édes sár anyám! a ki szültél!
Fogadj el ismét!
A horgony megakadt a fák ágaiban, ürült léggömböm belecsapta
magát a sudarakba, mik szétlyukasztották s csónakom fennakadt
kötelékeinél fogva egy óriási jegenyén.
A mezőről emberkiáltások törtek felém.
Nemsokára egy borotvált arcz, bőrsipkában emelkedett ki
csónakom párkánya mellett, kurta pipáját szájában tartva.
– Welkom, sir! how do you do?
Irlandi pofa volt. Megcsókoltam volna.
Talán ha porosz lett volna is megcsókoltam volna.
Ah, odafenn nagyon jól megtanítják a testvérszeretetet.
A pont, a hol léghajóm öt napi utazás után leesett, Friderixtown
környéke volt New-Braunschweig tartományban; az É. Sz. 46 és a
Ny. H. 67 alatt. Ezerötven tengeri mérföldnyire a párisi
meridiánustól.
Szegény Dalton, hogy ő nem örülhet ennek együtt velem!
 A CSIGÁK REGÉNYE.
Regény, – természetrajz, – vagy szatira.

I. A LEGRÉGIBB ÚR.
Ki a legrégibb úr a földön?
A csiga.
Ő élt, mikor még senki sem élt a földön. Rettenetes nagy joga
van ehez a földhez.
A milyen mélyen artézi kút furója lehat, mindenütt ott találja
halottait, iszonytató mennyiségben, egészen a legalsó gránitképletig.
A közvetlenül alattunk levő földréteg is az övé. Páris városának
minden háza csigamaradványokból épült. A pesti kőbányában nem
rég készült óriási vízvezetéki medencze tiz tömör csigaréteg közé van
leásva; az ölnyi vastag rétegekben nincs atom, mely ne
csigamaradvány volna.
De nem csak több ezeréves halottaik, hanem több ezeréves élőik
is vannak a csigáknak.
Négy év előtt, mikor Északamerikában az Erie szabályozásánál
egy árkot ástak, Utica város alatt a munkások 49 lábnyi mélységben
a holt földek alatt egy egész réteg csigacsoportot találtak, az «unio
purpurea» fájából, mely még élt, a vízben kinyitotta csészéit és
mozgott. A munkások többet megsütöttek belőle és megették. Jó
lehetett. Az özönvízből fenmaradt csemege!
 Erdélyben, a zarándmegyei havasok csoportjában, közel
Vidrához, van egy nagy dolomit-hegy, mely nem egyéb, mint
egyetlen óriási csigatorlasz. Kalapnagyságú, gyönyörüen csavarodott
goniatitesek, torony alakú cerithiumok, kosszarvidomú ammontülkök
vannak odafagyva a kő közé, maga is kő mindegyik. Mikor a vidrai
kunyhó kapubálványát kifaragják e kőből, ott látszanak az oldalán
ezek a nagyszerű hieroglyphjai az időtlen időnek.
Hajh, mikor még ezen bércz fölött a tenger zúgott, melynek
partja lehetett a Bihar bérczlánczolat!
De ne ijeszszük az érzékenyszivű olvasót vízözön előtti
történetekkel; hanem mondjunk vidámabb meséket, a hogy
megigértük.

II. A TENGER PILLANGÓI.

Mikor az egyenlítői nap keresztülsüti azt a sok ölnyi mélyen
átlátszó kék vizet, melyet nem zavar meg az iszap, mint a folyót, a
víz sugártörése csalóka csábbal hozza közel a tenger fenekét. Egy
végtelen virágágyat látunk, mely fölött pillangó-sereg él és mozog.
Már régóta úgy híjják azokat, hogy «a tenger pillangói». Kétezer
év előtti költők nevezték el őket így. Hiszen már ezek a költők maguk
is petrefactumok, ezektől már plagiálni szabad, sőt gyüjteményezői
feladat.
A tenger pillangói: a csigák.
Gyöngyörű állatok! A természet kedvencz gyermekei; a
teremtőerő fantáziájának kimeríthetlen álma!
Mennyiféle alak, minő csodás sokszerüség az idomokban, mily
szinpompa! A halyotisok (tengeri fülek) szivárványos kelyle aranynyal
áttörve, vagy rózsapiros háta ezüsttel hímezve, vagy ezüst paizsa
fekete csikokkal sávolyozva; a bodros csipkefőkötő alaku murex
Welcome to our website – the ideal destination for book lovers and
knowledge seekers. With a mission to inspire endlessly, we offer a
vast collection of books, ranging from classic literary works to
specialized publications, self-development books, and children's
literature. Each book is a new journey of discovery, expanding
knowledge and enriching the soul of the reade

Our website is not just a platform for buying books, but a bridge
connecting readers to the timeless values of culture and wisdom. With
an elegant, user-friendly interface and an intelligent search system,
we are committed to providing a quick and convenient shopping
experience. Additionally, our special promotions and home delivery
services ensure that you save time and fully enjoy the joy of reading.

Let us accompany you on the journey of exploring knowledge and

personal growth!

ebookmass.com